Nehéz feladatra vállalkozik, akik átfogó képet akar festeni e szubkultúra tagjainak belső világáról, és általános érvényű személyiségjegyeket kíván megragadni. Aki belemélyed a témába a következő a szavakkal fog a leggyakrabban találkozni, melyekkel nemcsak a tagok belső világát jellemzik, hanem külsejüket, a zenét és a művészeteket is: komor, melankolikus, energikus, dekadens, depresszív, szomorú, gonosz, ironikus, filozofikus, kétségbeesett, titokzatos.
Hogy milyen a dark mentalitás? Íme Robert Smithnek, a legendás The Cure együttes énekesének, ars poeticának is beillő mondata: -Tudni, hogy minden hiábavaló, és mégis harcolni, mégis dühöngeni a fény halála ellen - ez motivál engem mindig.
Az alábbiakban néhány szubkultúratag megfogalmazását olvashatjuk:
Alison (egy angol gót lány): "Nem neveztem magam gótnak egy ideig ... minthogy nem éreztem magam annak! Nem hordtam fekete ruhát, nem festettem feketére a hajam, és nem gondoltam, hogy: hé, gót vagyok! Most másként érzek. Gót vagyok, és azok, a többiek, micro-gótok, akik egy estére öltöznek fel. Ha az emberek azt mondják, meg fogok változni egy nap, nevetek, mert tudom, ki és mi vagyok. Gótnak lenni egy életforma. Remélem, nem hangzik elcsépeltnek, mert valóban az. Igen, rendben, kedvelem a vámpírokat, füstölőket és gyertyákat. Kedvelem a pre-raffaelita művészetet. Imádom! Szeretem a ruhákat; a drága szöveteket, mint a bársony ... igen, feketének kell lennie ... de ez az, amit kedvelek. Szóval benne vagyok abban, amit ti gót zenének neveztek, és tudjátok mit? Igazán büszke vagyok rá ... legkevésbé arra, ahogy kinézek, de a sminkem olyan, mint a hangulatom. Soha sem tervezem meg, mit viseljek, ha utcára megyek ... tudom, hogy milyen a hangulatom belül, és ez megmutatkozik a hajamtól a ruhámig. Ilyen gótnak lenni. Nem útálom azokat, akik gótok próbálnak lenni ... akiket én micro-gótnak neveztem, csak azt utálom, ha félreértenek engem, és gúnyosan mosolyognak rám, mintha nem tudnék semmit.
24 vagyok. Micsoda kor!! Úgy érzem a kor tulajdonképpen olyan lényegtelen, ha gót vagy, mert egy gót kortalan. Igen, talán, mint a vámpírok. (Mercer (1991))
Dwiki szerint: "Aki valamiféleképpen darknak/gruftinak tartja magát, az akkor, - adott intervallumban ...az is. ...az a gót/dark, aki annak tartja magát. A legtöbb dark nem depressziós, és a legtöbb depressziós véletlenül sem dark. Van egy dolog, ami mindenkiben közös... (A fekete ruhákon kívül.) A zene. ...Akinek ezen zene (vagy egy része) nem jön be, arra tuti nem mondják, hogy goth/dark etc."
Fieldy: "Szerintem pont a "komorság" a darkság egyedüli, igazán megfogható része. ...A darkságot a darkok szépnek tartják és nem akadályozónak.
J.black: "Igazságtalannak tartanám azt mondani, hogy ezt választottam. Nem választottam, engem az élet -örömei- tettek azzá, ami vagyok. ...Alaptermészetemből fakadóan vonzódom a goth dolgokhoz, a sötétséghez, a horrorhoz, vagy olykor az elképzelt világomhoz... Ezekben a dolgokban megtalálom magam, és míg másoknak beteges, nekem szép.
Szerintem mindannyian úgy érezzük, hogy van szépség a szomorúságban.-
Ha a dark személyiségről beszélünk, lényeges kitérni két kardinális kérdésre. Egyik a depresszió, amely a darkhoz kapcsolódó sztereotípiák közt vezető helyet foglal el. Ezen dolgozat keretei és végzettségem nem adnak lehetőséget, hogy ebben a kérdésben érdemi választ adjak, ezért ismételten a szubkultúra tagjait, illetve hozzájuk közel állókat idézek.
"Az egyetlen szubkultúra, amely ünnepli az életet anélkül, hogy leértékelné, vagy alapvető kérdéseit elferdítené... A gothic az elmélkedés azon perceiről szól, amit mindannyian átélünk - ezt a nosztalgiát érzelmek szülik, saját gyarlóságunk hanglemeze." Írja Mick Mercer, aki a kezdetek óta nyomon követi a szubkultúra fejlődését, eleinte újságíróként cikkei, majd négy dark témájú könyve jelent meg. (Mercer (1996) bevezetés)
Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg a www.gothics.org/subculture című internetes oldalon is. Sok serdülő fordul meg a szubkultúrában, hosszabb rövidebb időre - "ez a kor a depresszió ideje - nyomás a családtól, a barátoktól vagy a tanároktól, hogy tökéletesek legyenek." Nagy részük megértést talál itt. Vannak olyanok is, akik mégtöbb figyelemre vágynak, és kialakítanak maguk köré egy úgynevezett "megkínzott művész" imidzset.
Az igazság az, hogy "a depressziós gót már depressziós volt, mielőtt góttá vált. Gótnak lenni nem szükségszerűen jelenti, hogy: depressziósnak lenni - képesek extrém szomorúságot és hatalmas örömöt is érezni.
A szomorúságnak és az örömnek megvan a maga fenséges szépsége, és úgy kell rájuk tekinteni, mint indokolt érzésekre, nem elfojtva őket, mint abnormalitás. - Tudjuk, hogy depressziós vagy, rendben. Nem gondolunk kevesebbet rólad ezért.
Itt a lehetőség, hogy kifejezd azokat az érzéseket!"
A kettesszámú kardinális kérdés: a "halál-mánia".
Vajon mániákusan vonzódnak a halálhoz? Keresik, szándékosan siettetik azt? Vagy egyszerűen, sztoikus nyugalommal tekintenek rá?
A sztereotípiával szemben, nem megszállottjai a halálnak, de a társadalom más tagjaihoz képest többet foglalkoznak vele. A halál "az érdeklődés egy témája, ezen érdeklődés mélysége, pedig személyenként változik. Képviselik azokat a gondolatokat, amelyek mindenki agyának hátuljában időznek.
A halál mindig is monumentális hajtóerő volt az emberi művekben - minden, ami emberi szövevényesen rögzült a halálhoz. A társadalom kiszocializálta magát a halál valóságából, az emberek elfelejtették értékelni az életet. Ők jelképezik a halál elkerülhetetlenségének és az élet sötét oldalának elfogadását. Felfedezték az egyensúlyt a sötét és a fény közt, az élet és a halál közt. Megbecsülik az életet, és nap, mint nap a legteljesebben élik azt."
