Halhatatlan angyal...
Minden oly sötét, elhalt a táj,
Érzem, hogy valami legbelül fáj,
Egyedül vagyok, s félek a sötétben,
Mert tudom, elvesztem az örök éjben,
Reménytelen, magányba estem teljesen,
S szívem összetört, de hangja nesztelen,
Sehol senki, ki karját nyújtaná,
Ki értem fájó könnyeit hullatná.
Egy árnyék feltűnik hirtelen,
Én meg csak hallgatok csendesen,
Közelebb lép, s meg sem mozdulok,
Valamit tenni kéne, de nem tudok.
Látok egy angyalt ki hozzámbújik,
Bánatos, szeméből könny hullik,
Hozzám ér, s megfogja két kezem,
Magával visz e magányos éjjelen,
Szállunk a sűvitő, rideg szélben,
Egyszer csak eltűnünk a sötétségben,
Nem látok mást, csak egy gonosz világot,
S hallom, egy bánatos hang utánam kiáltott,
Már tudom, az te vagy szerelmem,
Kiért, mert elhagyott, eldobtam az életem,
Az angyal megáll, s letesz ágyadnál,
Nem értem miért, mikor te voltál ki becsaptál,
Most mégis szenvedve, sírva látlak,
S mindig, még mindig téged várlak,
Tested remeg a fájdalomtól, hozzádbújok,
S abban a pillanatban újra darabokra hullok,
Soha nem éreztél, most sem érzel engem,
Nem hallod, ahogy utánad sír lelkem,
Szívem egy szomorú dalt énekel,
Egy régi, elfelejtett érzés újra életere kel,
Álomba ringatlak fájó dalommal,
Mennem kell, eltűnök az angyallal,
A búcsú percénél sírva fakadtam,
Mert álmaim örökre nálad hagytam,
Könnyes szemmel, vérző szívvel, kiáltani akartam,
De erőm nem volt már, s nem bírtam,
Hiszen, tudom lelkem, reményét is elvesztette,
Pedig szívem örökre szívedet szerette,
Mikor ágyamhoz értem, még sírtam,
S magamat bánatosan álomba ringattam,
A nyílt sebeket lelkemen nem gyógyitja senki,
Mert elvagyok átkozva, mindenki csak sebzi,
Álmaim sem lehetnek szépek veled,
Ott is valami elszakít, nem foghatom kezed,
De csak tűrom, hogy rád vigyázhassak,
Hogy halálod éjjelén melleted állhassak,
Mégis ürességet érzek, itt vagyok de nem értem miért,
Csak azért, mert élnem nem volt kiért,
Most jöttem rá, hogy halhatatlan angyal lett belőlem,
Mert egy reménytelen szerelem miatt magam megöltem...
